2017. március 15. Összes hír
A diákok írták

Az Eötvös József Alapítvány által szervezett fogalmazási verseny nyertese, 2009:

Csoda - égi sugallatra - írta Nagy-Tõkés Csongor Attila, Eötvös József Szakközépiskola

Átjár a szél. Úton vagyok. Fennebb emelkedem, egyre fennebb. Fák törzse, lombja, dombok, hegyek csúcsai, most meg a felhõk vannak a talpam alatt... egyre fennebb-fennebb. Nem fáj, nem viszket, nem szúr, nem csiklandoz. Érzéktelen vagyok. Sem hideg, sem meleg. Csak vagyok. Valahol valami. A csillagok már nagyon közel vannak, és a Föld apró kék virággá kezd hasonlítani. Elmentem.

A kés markolatát még kezemben érzem. Tudom, hogy haza kell érjen. Nem maradhat olyan messze, idegenben. Erdélyben a helye. A Kárpátok ölében, fenyvesekkel körülvett tisztáson, hûvös folyó futó habjaihoz közel. Magyarok között.

És a képek villámsebességgel kezdenek futni félig csukott szemeim elõtt: dédapám remegõ hangja, az életfonalakat elszelõ kés története, az égi sugallat, az óceán habjaiból kiemelkedõ vízsugár, a kés markolata, az út hazafele, a hirtelen támadás... ez azt jelenti, hogy halott vagyok. Valamennyire. De a kés haza kell kerüljön mindenáron, mert Isten ezt akarja.

Nem tudom mennyi idõ telt el, míg elmélkedtem, s míg valamiféle terven gondolkodtam… és ekkor egy szõke gyermeket pillantottam meg. Õ az. Egy apró termetû, tizenéves kislány közeledett a fa felé, mely tövében az én lélek nélküli testem feküdt. Pásztorleány lehetett. Óriási kék szemeivel figyelte a testem, és azt hitte, alszom. Majd tekintete a kezemre tapadt és a késre, melynek markolatát görcsösen fogtam. Tudtam mi a teendõm.  A fák sûrû lombjai között egy fénysugár hullott a késre, melynek élérõl egyenesen a kislány szemébe hatolt a fény. De nem napsugár volt, sem csillagfény, hanem az én üzenetem. És a kislány megértette. Kivette kezembõl a kést, leoldotta oldalamról a tokot, óvatosan beletette, majd felállt.

Akkor már tudtam, hogy a kés hazakerül Erdélybe, hol a kis kápolnában a gyertya lángja már várt rá.

Kecskéi szerteszét legelésztek, de ügyet sem vetve rájuk, elindult lefele a keskeny úton. Zúgó patakok mellett, sûrû erdõkön keresztül ment, valósággal szaladt. Majd rétek következtek, dombok, széles puszták. És ismét erdõk, hegyek, zúgó patakok. Ezután megpihent. Az éjszaka csendes volt, de volt valami ebben a csendben, valami nyomasztó. Várakozás volt a levegõben. A kislány a folyó parton pihent meg. Egy nagy fûzfának a tövében kuporodott le. És aludt. Sok nap és hét után most aludt, mert érezte, hogy aludnia kell. És fenn a csillagok társaságában én is éreztem, hogy most egy pillanatra meg kell állni, mert valaminek el kell jönnie. A folyó csendesen hömpölygött. Minden és mindenki aludt.

És ekkor egy könnyû tutaj jelent meg a sásból. Két férfi ült rajta, és egyenesen a nagy fûzfa felé tartottak. Nem láthatták, hogy ott a kislány, de tudták, hogy oda kell érjenek. Magyarok voltak. 

Noha hangtalanul jöttek, még mielõtt a tutaj partot ért volna, az aranyhajú kislány óvatosan felállt. Nem mondott semmit. Nem félt, és nem volt izgatott. Tudta, hogy ennek így kell lennie. Mert sok héttel ezelõtt mikor a fénysugár bevilágított a szemébe, megértette, hogy mi a tennivalója.

A két férfi kiszállt a partra. Csendben mozogtak. Nem beszéltek, csak szemeik parázslottak a sötétben. Már várták ezt a percet. Tudták, hogy most már várja õket az otthon. Tudták, hogy csak azért jöttek el harcolni messzi országokba, hogy hazavihessék azt, amire otthon egy kis kápolnában meggyújtott gyertya lángja várt.

Az ellenséges csapatok nem messze táboroztak. A tábortüzek illata és melege felszállt a magasba. Szinte még a melegüket is éreztem. Pedig itt fenn, mindentõl távol, nagyon hideg van.

A kislány egyenesen állt a fûzfa alatt. Mikor a két férfi mellé érkezett, hang nélkül leoldotta oldaláról a kést, és odaadta nekik. Sem tessék, sem köszönöm szépen nem hangzott el. Csak a szemek parázslottak.

És az angyalarcú kislány most megfordult és elindult vissza, hogy megkeresse a kecskéit.

A lány már messze járt, mikor a nap sugarai végigsimogatták a keleti tájat. Arra van Erdély – gondolták a férfiak, és tekintetük ütközött a nap sugaraival. A neheze azonban még hátra van: áttörni magukat az ellenséges csapatok gyûrûin.

Nehéz lesz, de nem lehetetlen. Nemhiába készültek erre sok idõn keresztül: edzettek és imádkoztak, mert tudták, hogy eljön majd ez az idõ. A tutaj hangtalanul úszott a vízen, mígnem elérte a szemközti partot. Kiszálltak és bevetették magukat az erdõbe, melynek másik szélén, a falutól nem messze, csapatok vártak a parancsszóra. A faluban még aludt az élet, mikor az erdõ szélére érkeztek. A nádfedeles apró házak egybeolvadtak a szürkeséggel. Sehol egy hang, sehol egy lépés. Mintha élõ halottak laknák a falvacskát. Sokan már megfutamodtak az egyszerû gondolattól, hogy a csapatok a közelben fognak egy-két napig tanyázni. Akik otthon maradtak, nemigen mozdultak ki házaikból. Gyertyát sem gyújtottak, tüzet sem, csak várták, hogy teljen az idõ.

Az öreg már várt rájuk, és megérkeztek. Hangtalanul jöttek. Senki és semmi nem látta érkezésüket. Csendben voltak, nem köszöntek, nem kérdeztek. Az öreg kezébe vette a kést és a szemei könnyesek lettek. Igen, ez a kés még viszontlátja Erdélyt, õ viszont már sohasem. Rég volt mikor õ eljött onnan a fenyvesek aljából. Most már tudta, hogy neki azért kellett elhagynia otthonát, hogy most, élete végén segíthessen a két legénynek, aki hazaigyekszik.

AINET – ezt véste bele az öreg a kés markolatába és egy véres évszámot. Ainet a falu neve, melyet évtizedekig otthonának mondott, de Ainet valami mást is jelentett. Eszébe jutott gyermekkora, az öreg remete a hegyoldalban és a bõrdarabokra vésett betûk.

AINET - Akarata Istennek - Népünk Erõs Támasza. Ezt írta a remete a régi megkeményedett bõrdarabjain, és ezt véste õ is a kés markolatába. Ennek így kellett lennie. Most már tudta, hogy azért kellett elhagyja Erdélyt, hogy sok évvel késõbb ezeket a betûket a messze elkerült, és most haza igyekvõ kés markolatába véshesse. Ezért élt e kis faluban évtizedekig és várt. Most már hazamehet a kés, és a késsel a lelke is. Érezte mindezt az égi sugallatban. Felnézett az égre és tudom, hogy látott engem.

Elvégeztetett.

A lovak csendesen rágtak az istállóban, mikor a legények kinyitották az ajtót. Nyereg nélkül pattantak fel, csak kantár volt a kezükben. Már indultak is. Miután nagyon halkan kioktatta õket, hogy mi a teendõjük, az öreg még egyszer megérintette a kés tokját, majd bement a házba. Minden úgy történik, ahogy történnie kell! - gondolta.

Mikor az ellenséges csapatok táborhelyére értek, a legény, akinél a kés volt elõvette ezt, és maga elé emelte magasan. Ekkor mosolyogni kezdtem, és a nap is mosolygott. A kés élén megcsillant a nap sugara, meg az én mosolyom. A legények lépésben haladtak az ellenséges táboron keresztül. Olyan volt, mint mikor a nap reggeli sugarai szépen átsétálnak a tisztáson, melyen a csapatok táboroztak. A katonák csak csodálkoztak, mikor e nagyszerû fényt látták, mit sem tudva azt, hogy egy csodának tanúi.

A tisztást követõen erdõkön, mezõkön, dombokon, széles pusztákon, folyókon és patakokon keltek át, mígnem meglátták a Kárpátokat, s akkor tudták, hogy otthon vannak.

Az életfonalakat szelõ kés – sok száz év után végre hazakerült. Erdély szívébe – régi helyére – a Jézus Szíve kápolnába.

AINET – Akarata Istennek - Népünk Erõs Támasza. Ez emlékeztet minket arra, hogy a múlt az jelen és jövõ is egyben.

Beszámoló  az Eötvös Alapítvány által szervezett kirándulásról, 2010:

Élménybeszámoló – írta Ádám Csaba, Kós Károly Szakközépiskola

Nagyon csalódott voltam, amikor megtudtam, hogy elmarad a görögországi kirándulásunk, mivel még sosem jártam ott. Magyarországon már többször voltam, de örülök, hogy idén így volt lehetõségem elutazni oda.

            Induláskor nem nagyon ismertem a többieket, de ez nem volt akkora gond, hiszen a négy nap során volt alkalmunk többé-kevésbé megismerni egymást.

            Elsõ állomáshelyünk Marosvásárhely volt, ahol bementünk a Kultúrpalotába, majd volt lehetõségünk sétálni a fõtéren. Sajnos itt már eleredt az esõ, de ennek ellenére kellemes volt  a városban eltöltött 1 óra. Továbbhaladva rátértünk az észak-erdélyi autópályára, ami számomra élmény volt, mivel elõször utaztam autópályán. Lövetkezõ megállóhelyünk Nagyvárad volt, ahol a püspöki palota elõtt álltunk meg. bementünk a katolikus székesegyházba, ahol legutóbb két éve voltam, így ismét élmény volt megcsodálni.

            A határon szerencsére gond nélkül átkeltünk, meg sem álltunk Ceglédig, ahol a Dózsa György Kollégiumban szállásoltak el minket. Az étel nagyon finom volt, a szobánk tiszta, rendezett volt, felújított fürdõvel.

            Pénteken egész nap eset az esõ, így a városnézõ túránkat a busz segítségével tettük meg. Ellátogattunk a Kossuth Lajos Gimnáziumba, ahol az igazgató fogadott bennünket és bemutatta az iskolát. Ezután továbbmentünk a Kossuth emlékmúzeumba, ami nekem nagyon tetszett, sok új dolgot megtudtam a szabadságharc egyik vezéregyéniségérõl. Utolsó állomáshelyünk a Református Nagytemplom volt, ami szintén nagyon tetszett.

            A délutáni fürdõzés alatt is végig esett az esõ, sajnálta, hogy így kint nem tudunk fürödni, de a belsõ medencékben is nagyon jól éreztük magunkat.

            Bár Budapesten többször voltam, de mindig hatalmas élmény számomra bemenni a városba. Az idõ sajnos nem volt kegyes hozzánk, így a Parlament elõtt nagyon megvert az esõ, de megérte várakozni, mivel már voltam ugyan a Parlamentben, de az idegenvezetõ még mindig tudott új dolgokat mondani számomra. Mikor kimentünk a Budai várba, már szerencsére elállt az esõ, így a Halászbástyáról szép kilátás nyílt a városra. Az ebéd nagyon ízlett, az étterem, ahol elfogyasztottuk, nagyon hangulatos volt. A városból kijövet is rengeteg alkalmam volt a buszból kijövet nézelõdni: keresztül mentünk az Erzsébet hídon, ami mindig nagy élmény, elhaladtunk még többek között a Hõsök tere valamint a Keleti pályaudvar mellett is.

A korábban tervezettnél elõbb visszaérkeztünk, így volt alkalmunk együtt lenni, az estét közö tévézéssel töltöttük.

Másnap nagyon örültem annak, hogy jó idõben utazhatunk haza. Egyetlen fontosabb megállónk Kolozsváron volt, ennek nagyon örültem, mivel jó pár éve már nem jártam a város fõterén. Ezen kívül a botanikus kertben is voltunk, itt viszonylag kevés idõnk volt, csak egy kis részét tudtam körüljárni a kertnek, de az nagyon tetszett.

A buszban az utolsó 100 kilométeren remek volt a hangulat, énekeltünk is, fõleg a Pallósok vezényletével.

Meg szeretném köszönni a Polgármesteri Hivatalnak és az Eötvös József Alapítványnak, hogy részt vehettem ezen a kiránduláson, rengeteg élménnyel gazdagodtam.

 

Élménybeszámoló - írta Orbán Réka és Karácsony Magdolna, Eötvös József Szakközépiskola

Nekünk ez a kirándulás hasznos volt, mert megismerhettünk olyan dolgokat, amiket még nem láttunk és nem is hallottunk róla.

A kirándulás elején megálltunk Marosvásárhelyen, nagyon látványos volt a Kultúrpalota, fõleg a Tükörterem.

Amikor megérkeztünk Ceglédre, és  a várost megláttuk, az nagyon szép volt számunkra. Majd amikor pénteken beszéltek a városról és elmondták, hogy ez Kossuth Lajos egykori városa, nagyon jó volt mindezt megtudni. Olyat is megtudtunk Kossuthról, ami új volt számunkra, például, hogy a ceglédiek mennyire ragaszkodnak hozzá.

Tetszett az Aquapark, ott nagyon jól éreztük magunkat. Szombaton meglátogattuk Budapesten a Parlamentet, az csodálatos volt, sok mindent megtudtunk róla. Csodálatos volt az a makett, amit egy házaspár készített gyufaszálból. A többi is nagyon szép volt, pl. az országalma stb. Nagyon látványos volt az ülésterem is.Nekünk nagyon tetszett, hogy a parlament egyik oldaláról a Dunát lehet látni, ez gyönyörû. Nagyon jó érzés volt ott lenni benn a parlamentben és élõben látni mindazt, amit eddig a TV-ben láttunk.

Mikor elmentünk a Budai várhoz, és felmentünk a várba, nagyon jó volt a kilátás, láttuk a Dunát, a Lánchídat, az Erzsébet hidat, amin a vár felé menve át is haladtunk.

Nekünk ez a kirándulás nagyon jól telt, nagyon örültünk, hogy megadatott  a lehetõség, hogy elmenjünk erre az útra.

 

 

 

 

 

Copyright © 2009 Eötvös József Alapítvány
created by: lokopi WEB